Rabóczky Judit Rita szobrai

Szarvas Andrea: Ön-újrahasznosítás

Rabóczky Judit Rita drótszobrai

Az egyszer megemésztett, a feldolgozott, a kiköpött itt még nem végtermék. A KÉSZ Ipari Gyártelep pedig kincsesbánya, csakúgy, mint egy lomtalanítás. A salak, a törmelék, a vastelep izzó lávafolyamából fennmaradt maradékok már önmagukban is alkotássá válnak. Van, hogy egyenesen a kukából érkeznek az alapanyagok. Fricska, hogy a végtermék, amit újrahasznosít – így általa persze egyfelől felhasználásra kerül –, eredeti rendeltetési helyére újra feldolgozottként már nem tér vissza. Kiszakad a körforgásból és megáll, helyet kap a térben, más rendeltetésben, más körülmények között. Az anyag kiválasztása épp ezért olyan központi gondolatrendszerbe helyezi a motívum-, illetve a témaválasztást, amely markáns befolyást gyakorol annak részleteire. Jelen esetben pedig nemcsak a megmunkálhatósága, hanem maradandósága is előtérbe kerül.

Rabóczky Judit Rita esetében a forma egyrészről önmagát emésztett, pusztító, a másik végletről azonban önkihordás, szülés, születés. Pusztul és terem, a körforgás megállíthatatlan. Saját magából sokkal inkább az általánost mutatja be, ha önmagát formaként használja, az egyetemes emberi hajlamok felé tendál. Önmagunk újrafelhasználói vagyunk. Magunkból emelünk ki, emelünk be, napról napra felépítjük, és álomba merülünk. Majd kicsit megfeledkezünk róla, azután kezdjük újra, újra és újra.

Az agyag, a gipsz vagy akár a fa efemer voltához képest hol van a vas, az acél? Tízezer év is mulandó? Kikalapált bádoglemezek, feszített, csűrt és csavart drótok jelennek meg munkáiban, ahol a látszólagos szofisztikált összetettség, a különböző rétegződések mégis egyszerűséget, üreget, lyukakon be- és átszűrődő fényt, teret és szabadságot nyújtanak. Rabóczky esetében a forma nem azonos a tömeggel, mivel az nem tömör anyag, hanem könnyed, rajzos vonalak összessége. Ami nehéznek tűnik, az könnyű, és fordítva is igaz lehet. Átgyalult, szétszedett és újból összetett részletek, ha kell saját munkáit is újrahasznosító. Hol szükségből elkövetett beolvasztás, hol két szoborból, két külön entitásból születik végül a teljes egész. Ilyen például a Kaktuszfej című szobor, amely egy növény és egy ember, két különböző rendszer találkozása. Azonban a kapcsolat nem egyértelmű, kétségek között vergődünk, hogy melyik fél veszi át az irányítást és végül mit is látunk. Ha akarom, egy kaktuszt, ami nem szúr annyira, mint amikor egy emberi alak rajzolódik ki. Nincs mimika, nincsenek gesztusok, mégis a pár tüske, a rendezett forma valami David Lynch-féle lelket rejt, de ha a büsztöt nézem, ott van Giacometti, de ott lehet akár a kubizmus, akár a szürrealizmus is.

Az újrahasznosítást legszembetűnőbben a színes kábelekből és hegesztett vasból készített ember nagyságú alakok reprezentálják. Címükben a jungi archetípusok köszönnek vissza, a Királynő statikus és introvertált teste szemben a Bolondok extrovertált dinamizmusával. Az alkotói munka fizikailag belülről kifelé halad, a hatás azonban ellentétes. A Királynő centrumban elhelyezkedő figurája erőt sugároz, az anyag besűrűsödése egyenesen magába szippantja a körülötte lévő, még bizonytalan helyzetű vasdarabokat, amiknek iránya már többségében a belülről érkező erő felé venné az irányt. Az egészből nem szabadulnak a részek, mágnesként vonzza, de legalábbis nem engedi őket tovább. A távolról skiccszerű, ösztönös lendület azonban lecsillapodik. A Bolondok rajzos játékossága pedig nemcsak a színekben és a színek általi kavalkádban jelenik meg, a formák és a mozdulatok is megnyílnak. Az akrobatikus pozíciókban pedig a test és a környezete még szorosabb interakcióba kerül. Jelen esetben pedig valóban kapcsolat, hasonló indíttatás fedezhető fel az angol szobrász, Antony Gormley emberalakjai között. A testet szellemi matériaként kezelik, a létezés pedig központi magja a művészetüknek.

Ha pedig nem a figuralitás kerül az előtérbe, a végeredmény akkor is személyes. Az Erdőm szabadon alakítható kompozíciójában lávaszerű folyamként ömlő, végül azonban egymásba kapaszkodó morzsák alakítják ki a természeti hatást, ami a plazmavágó – korrózióálló acélok, vas, réz és ötvözeteik termikus vágását lehetővé tevő gépezet – melléktermékeként jelenik meg. Van, hogy ezek a maradékok további alakítás nélkül – olyan egyszerűen, ahogy a falu végén tűzifát gyűjtenek – kerülnek összetekercselésre. Ezek az összegyűjtött rőzseszálak – Hívás címen – adott esetben akár kapcsolódnak az összeillesztett szimbolikus erdő tövéhez. Így különös, mindig változó járást hoznak létre. A maguk közt összeálló, kialakuló út pedig mindig más labirintust kínál, ez nem erdő, nem egy erdő, hanem Erdőm. Mindig mindenkinek máshogy a sajátja. Misztika azonban félretéve.

Egy másik újrahasznosított anyaga a vaslánc, amely sokkal „adottabb”, merevebb megmunkálhatóságot tesz lehetővé mind elméleti, mind gyakorlati szinten. Látványban az anyag durva vastagsága egy tompa ceruza, de még inkább egy vastag zsírkréta által húzott vonalrajzhoz teszi őket hasonlatossá. Szobrászati problémák mélyebb elemzésére kevésbé alkalmas, az újrahasznosító kísérletezés számára azonban tökéletes próbálkozás. A súlyos ipari alapanyagok és a férfias megmunkálás nem rejti el a nőt, a nőiséget, az ősiséget. A termékenység szimbólumai ugyan a művészet kezdetére vezetnek vissza. Az önmagukba hajló, a gombolyag végétől elszakadni képtelen, a köldökzsinóron függő húsos, anyás testek melegséget árasztanak (Húsok). Egy tűsarkú cipő (Anyám cipője) azonban már a mai kor nőinek hol védelmező, hol inkább gúzsba kötő attribútumává válik.

Kint és bent, kitörés és feloldódás sokkal inkább technikai kérdés Rabóczky esetében. Valójában nem a használt, hanem az új, steril alapanyagok okoznak, okoznának meglepetést a munkáiban. Ezek jelenléte azonban szintén megvan, csak kisebb mértékben és persze sok esetben a különbség sem leplezi le magát. Valahogy pazarlás is lenne, hiszen újrakezdeni, újracsavarni, újrahegeszteni mindig már csak valamiből, valamihez képest lehet, itt azonban nincs kezdet és nincs vég.

(Forrás: Szarvas Andrea: Ön-újrahasznosítás, Rabóczky Judit Rita drótszobrai. Új Művészet. XXIII. Évf. 11.szám, 2012. november)

Comments are closed.

WP-Backgrounds Lite by InoPlugs Web Design and Juwelier Schönmann 1010 Wien