Munkáimban több szálon kapcsolódom a gépekhez; mondhatni, kellőképpen be vagyok huzalozva. Keveréklényeim, hibrid figuráim a grafikai képalkotás hagyományából indulnak ki; objektjeim és fényobjektjeim elhasznált technomédiumok alkatrészeiből, tulajdonképpen technológiai fosszíliákból épülnek fel; a több éve készülő Manipulált emlékek sorozatban pedig a fotórealisztikus látványvilágot mesterséges intelligencia segítségével alakítom tovább. Hol a gépet építem be a képbe, hol a gép maradványaiból építek tárgyat, hol pedig magát a gépi látást teszem az emlékezés eszközévé. Van, amikor én tákolom össze a masinát, máskor a gép szereli össze a képet. Az eredményért egyelőre közösen vállaljuk a felelősséget.
Vegyünk például néhány zöldséget és növényt. Tapogassuk le síkágyas szkennerrel vagy nagyítsuk fel mikroszkóppal, majd keverjünk hozzá néhány mechanikus és elektronikus alkatrészt, időnként pedig fűszerezzük pár megfelelően finomhangolt generatív algoritmussal. Ha az elkészült keveréklény működni kezd, akkor valószínűleg egy olyan képzeletbeli evolúció szereplője, amelyben a biológiai és a technológiai formák már nem választhatók el egymástól. Ha nem működik, várjunk, majd ellenőrizzük a kiinduló gyökereket. A vezetékek ráérnek.
Az automaták formavilága azért vonz, mert bennük a művészet és a technológia integrálva van. Számomra sem egyértelműen eldöntött, hogy gépekké alakuló növényeket, növényként fejlődő gépeket vagy a kettő közötti ismeretlen intelligencia kezdetleges testeit látjuk.
